Oliver
- Amelie? –kérdeztem, mikor sikerült valamennyire észhez térnem. Nem jött, hogy elhidjem, hogy tényleg ő áll elöttem.
25 éve láttam utoljára, de semmit sem változott. Mégis, ez hogy lehetséges? Abban teljesen biztos voltam, hogy nem vámpír, de akkor miért nem öregedett eggyáltalán az évek során?
Amelie egy pillanatig mérlegelt, aztán megszólalt:
- Szia, Oliver! Nem hittem, hogy még látlak valaha. –mondta, de hangjából lehetett hallani, hogy neheztel rám.
Nem is csodálom. Egy idióta voltam. Ha visszafordíthatnám az időt, biztos mindent másként csinálnék, de ez már sajnos nem lehetséges. Elvesztettem életem szerelmét a hülyeségem miatt. De lehet, hogy jobb neki így. Biztos boldog mással és van egy gyönyörű családja.
- Sajnálom. -mondtam lehajtott fejjel. Ennél jobb nem jutott eszembe. Bármit is mondanék nem lenne mentség a tettemre.
- Hát sajnálhatod is. -felelte egy sóhaj kíséretében, majd megölelt. –Jó újra látni Oliver.
- Téged is Amelie. Mi van veletek? Hogy vagytok?
Épp szolásra nyitotta a száját mikor megjelent John. Látszott rajta, hogy nem repes az örömtől, hogy újra láthat.
-Minden rendben anya? -kérdezte felhuzott szemöldökkel.
Izmaim akaratlanul is megfeszültek, mikor megéreztem a szagát. Vámpír. De mióta? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de Amelie válasza kizökkentett a gondolkodásból, de nem tudtam visszatarani kíváncsiságom.
- Persze,semmi gond...-nem tudta befejezni, mert közbevágtam.
- Mióta vagy te vámpir, és te miért nem változtál az évek alatt?
- Semmi közöd hozzá! -Mordult fel John és egy lépést tett felém, de Amelie megállította.
- Nem itt kellene megbeszélnünk. Gyere el hozzánk és mindent elmesélek.
Körűlbelül 5 perc mulva megérkeztünk Amelikéhez. Miután üdvözöltem Tomot, helyet foglaltunk a nappaliba. Pár perc feszűlt csönd után, Amelie törte meg a csendet:
- Mit szeretnél tudni?
- Miért nem öregedtetek meg, se te, se Tom és, hogy lett John vámpír? -tettem fel a jelen pillanatban legjobban foglalkoztató kérdéseimet.
-Tommal halhatatlanok vagyunk, Johnt peddig a mi, és az ő kérésére Sam egyik embere változtatta át.
- Miért?
- John már eléggé idős lett, hogy eldöntse mit szeretne. Választhatta volna azt, hogy továbbra is ember marad, megörekszik és meghal, mint mindenki más vagy vámpír lesz és így örökre velünk maradhat.
- Értem, és mit értetek az alatt, hogy halhatatlanok vagytok?
- Nem öregszünk, a hallásunk és látásunk jobb, mint az átlag embereké, erősebbek, gyorsabbak vagyunk náluk, és ami a legfurcsább, nem tud minket bárki megölni. Egy halhatatlant, csak egy másik halhatatlan képes megőlni, mégpedig úgy, hogy kivágja a szívét. Sam az évek során probált már öngyilkos lenni de ...
- Várj,várj,várj -vágtam a szavába zavartan. -Sam is halhatatlan?
- Igen, és nem is akármilyen, a legerősebb közülünk. Már alapjába véve is erősebb nálunk, de ezt az egészet még a képessége is tetézi. Képes mindenki képességét lemásolni és utána bármikor felhasználni, ezért nem működött a képességetek általába a közelébe, mert blokkolta azokat. -mosolyodott el Amelie a mondandója végén.
Kellett egy kis idő míg feldolgoztam az informáciokat, de miután sikerűlt, feltettem a következő kérdésem.
- Hogy lett a tanács vezetője?
- Sam egy bulin ismerte meg Lucas testvérét, Marcust. Akkoriban ő volt a tanács vezetője. Jó néhány hónapjába kerűlt, míg végűl Sam hajlandó volt belemenni egy randiba. Utána már nem volt vissza út. Sam beleszeretett Marcusba, és kis idő múlva, hozzájuk költözött. Pár évvel később Marcus eljegyezte Samet.
Egyik nap, valamin csunyán összevesztek, így Marcus Sam nélkűl volt kénytelen elmenni az egyik közeli klánhoz, akik felkelést szitottak. A klánnal való megbeszélés harccá fajult és Marcust megőlték. Sam magát hibáztatta mindenért, ekkor voltak az öngyilkossági kísérletek is. Akaratlanul is ő lett a tanács vezetője, de mivel ott minden Marcusra emlékeztette, mindent Lucasra bízott és elköltözött.
- Mi van most Sammel? -kérdeztem suttogva a szönyeget bámulva.
Miután már vagy egy perc is eltelt és még mindig nem válaszoltak felnéztem, de a többiek arckifejezése idegessé tett. Mindenki olyan kétségbeesett, reményvesztett arcott vágott.
- Amelie, mi van Sammel? -kérdeztem most már idegesebben.
- Miután elköltöztünk Sam teljesen magábafordult. Nem beszélt senkivel még enni is alig akart. Aztán egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Elkezdett bulizni, inni, füvezni és majdnem minden este más pasit cipelt az ágyába. Hiába probáltunk meg vele beszélni nem halgatott ránk. Most Californiában él, és a háza már-már inkább egy klubhoz hasonlít, mint egy otthonhoz.
- Hol lakik Kaliforniában?
- San Diego, La Jolla 45.
- Köszi, most mennem kell.
- Szívesen, és sok sikert!
Vámpírgyorsasággal hazamentem, és elvettem a kocsimat. Nem akartam azzal vesztegetni az időt, hogy mindent elmesélek, ezért csak a kocsiból hívtam fel őket és adtam magyarázatott a hírtelen eltünésemre. A reptéret már akkor felhívtam, mikor elhagytam Ameliék házát, így a legközelebbi géppel már utazhattam is. Ashley bérelt nekünk egy házat San Diegoban, mivel holnap ők is csatlakoznak hozzám. Hiába probáltam őket megyőzni, hogy megoldom egyedűl, ragaszkodtak hozzá hogy ők is jöjjenek.
Estére már meg is érkeztem San Diegoba és miután béreltem egy kocsit elindultam Samhez. Fél óra múlva meg is találtam a házát, amely előtt rengeteg kocsi parkolt. A zene üvőltött, még szerencse, hogy a legközebbi szomszéd legalább egy kilométerre van. A ház és a hozzá tartozó part, tele volt bulizó emberekkel. Legtöbb részeg drogos. Alig tudtam átvágni a tömegen, mivel minden második csaj fel akart kérni táncolni, vagy ha nem akkor elkezdtek tapizni. Már kezdtem felidegeskedni, mikor a medence szélén megláttam Samet egy pasival enyelegni, és olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán.
A pasi közelebb ment hozzá, a fenekétől fogva magához húzta és lesmárolta. Nálam itt telt be a pohár. Odarohantam, Samet ’kiszakítottam’ a férfi karjai közül és a hátam mögé toltam.
- Hé, mit képzelsz te barom?! Keres magadnak más csajt -ordította a pasi és el akarta huzni Samet tőlem.
Nem bírtam tovább. Behúztam egyet a srácnak, majd Samet a válamra kapva elkeztem a kocsim felé vinni.
- Te meg mit képzelsz madaról, te hülye?! Azonnal tegyél le! –ordíbálta, majd elkezdett fészkelődni.
Amint kiértünk a ház elé, letettem, de muszáj volt megfogjam a derekát, másképp elesik.
- Eressz el! Mit képzelsz te magadról? -ordította, de a nyelve alig forgott a szájában.
- Én mit képzelek? -kérdztem nevetve habár majd szét vetett a düh. -Mégis mi a fészkes fene lett veled? Te nem ilyen vagy!
- Mondjam meg mi lett velem? Beleszerettem egy hülye baromba, aki kihasznált és eldobott mint egy használt rongyot, még arra sem méltatott, hogy meghallgasson! Hát ez történt velem. Utállak Oliver Santos! - vágta a fejemhez a zord igazságot, miközben a könnyei megállás nélkül folytak.
- Utállak! –ismételte, majd elkezdte az öklével a melkasomat ütni.
Féltem, hogy kárt tesz magában, így szorosan magamhoz öleltem, hogy moccanni se bírjon, majd elkezdtem vele a bérelt házunkhoz futni. Út közbe már nem vergődött többet, csak megállás nélkül zokogott.
A házhoz érve, az emeletre vittem és lefektettem az ágyra, majd mellé feküdtem és hátulról átöleltem. Istenem, de hiányzott ez.... mondtam magamban, majd szorosabban magamhoz vontam felforrosodott testét. Nem ellenkezett. Gondolom már nem volt ereje hozzá. Körülbeül olyan 4 óra felé végűl belealudt a sírásba.
